A munkahelyi kapcsolatok meghatározó eleme, hogy miképpen kommunikálunk egymással. Barátságosan, viccesen, kimérten, profin, asszertíven, élesen – a skála igen széles és szituációról szituációra változhat. Ember legyen a talpán, aki mindig a megfelelő hangnemet üti meg. Van azonban a képzeletbeli kommunikációs skálának egy nullpontja is. Ez a különleges pont tulajdonképpen a hang hiánya.
A hallgatás
A hallgatásnak is ezerféle arca van: lehet közömbösen csendben maradni, de lehet a szó hiánya a meglepetésé, elakadhat a szavunk örömünkben is, ismerjük a dühös és a sértett csendet, külön irodalma lehetne a “vihar előtti csendnek” is. Szó bennszakad, hang fennakad. Süket csend. Síri csend. Mindenki érti, ha egy helyzetről úgy mesélünk: sokatmondó csend lett. Kamaszkorom egyik slágere Pici bácsi vagy Somló tolmácsolásában (❤️ Adamis Anna) is a csendről szól.
Munkahelyi csendjeink
Van a jótékony csend, amikor mindenki teszi a dolgát, összhangban, érezzük, hogy most húz a team, nincs felesleges mozdulat, összedolgozunk, flow. Ebben a csendben jó lenni. Legtöbbször ez nem is néma csend, hanem inkább amolyan “fehér zaj”, amiben kellemesen érezzük magunkat. A hozzáértők tudják, hogy a fehér zaj (és unokatestvérei, a rózsaszín illetve a barna zaj is) nagyon kiegyenlített vagy megkomponált frekvenciák szempontjából, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek hallgatása megnyugtató, remekül oldja a feszültséget is.
Aztán van, amikor jobb csendben lenni. Ilyenkor a legkisebb zajkeltés is “veszélyes” lehet, hiszen annak örülnénk, ha a figyelem nem irányulna ránk. Bejött a főnök és látjuk, zabos, épp letolja a mellettünk ülőt – ilyenkor még a szemkontaktust is kerüljük, nehogy mi is bevonódjunk a helyzetbe. Ebben a csendben nem túl jó lenni, alig várjuk, hogy kikerüljünk belőle és mélyet sóhajtunk, ha a feszült pillanat így vagy úgy feloldódik. Egyszer fültanúja voltam, ahogy a szomszédos irodában egy kollégám hangosan veszekedett a házastársával telefonon (open door policy hátulütői…), és a beszélgetés végén a készülék nagyot csattant valahol, valószínűleg ripityára tört. A beálló csendben olyan hullámokat vetett a feszültség, hogy még a szomszédból is szinte elviselhetetlen lett.
A legmegterhelőbb talán az a csend, amikor meg kellene szólalnunk, de valami miatt – szomorúság, félelem, szorongás, kétségbeesés, vagy öröm, meghatottság – nem jön szó a szánkra. Bénítólag hathat ránk a gyerekként hallott “mi van fiam, megnémultál?” kérdés emléke, nem beszélve “most legyen nagy a szád” tanács utóhatásairól… Sokszor különösen nehéz elkezdeni a beszédet, ha többen is jelen vannak, ha a tér, ahol meg kellene szólalnunk, nem ismerős, vagy úgy érezzük, pszichológiailag nem biztonságos. Az ilyen helyzetek nagyon megterhelőek lehetnek nem csupán annak, aki a figyelem középpontjában keresi a szavait, de sokszor azoknak is, akik csak nézői az eseményeknek.
Akinek füle van, hallja meg
A jó munkahelyi csendeket élvezzük ki és értékeljük! Volt olyan interjúm, ahol a jelölt elsődleges panasza az aktuális munkahelyére nem a feladat, nem a főnök, nem a munka mennyisége vagy minősége, hanem a zajszint volt. Nem csak a környezet beszűrődő zaja volt számára zavaró, de e mellett kollégái egész nap hangosan hallgatták a rádiót. A “zajterhelés” kifejezést nem véletlenül használjuk, és bizonyos határérték felett üzemorvos is kötelezően vizsgálja. Az előbbi veszekedős példa persze nem fizikai zajterhelést jelentett, mint ahogy a rádióhallgatás sem az, de én magamban megalkottam a pszichés zajterhelés kifejezést is, mert el sem tudnám képzelni, hogy egy-egy nagyobb összpontosítást igénylő feladatot egy számomra kellemetlenül zajos környezetben kell megoldani. Fárasztó, stresszes és felesleges feszültséget okoz. Persze az is kérdés, hogy miért nem lehetett konszenzust elérni a zenehallgatás kapcsán, amikor manapság tényleg minden technika rendelkezésre áll… A jó csend megteremtéséért érdemes megdolgozni, megbeszélni a különféle igényeket és egyeztetni úgy, hogy lehetőleg a vége ne sértett csend legyen…
Ha egy helyzet érzelmileg feszült és a csend ki nem mondott szavak miatt, nyomasztóan van velünk, ott is érdemes mielőbb feloldani a keletkezett konfliktust. Előbb-utóbb úgyis meg kell szólalni, ha bátrabban vagyunk, egy-egy kicsit viccesebb, könnyedebb megjegyzéssel átlendíthetjük magunkat vagy a feleket a legnehezebb holtponton. Néha már az segít, ha a dermedt csendben megmozdulunk, felállunk, esetleg egy semleges kérdéssel, amire a társak egyike vagy mindegyike válaszolhat, megtörjük a beállt némaságot (például “kinyithatom az ablakot?” “hozok egy pohár vizet. kér még valaki?”).
Csendszimfónia
A kommunikációban fontos szerepe van a jól időzített, a helyesen, tudatosan alkalmazott csendnek. Egy fontos bejelentést megelőző csendnek például, ami nem csupán szünet a mondataink, szavaink között, hanem egy retorikai elem, különleges szerepe és hatása lehet. Éljünk vele, éljünk jól vele!
A csend nem csak retorikai eszköz. Alkalmazása fontos támogató eleme lehet a munka során az elmélyülésnek, az új szempontok átgondolásának, a jó csenddel alkalmat teremthetünk új ötletek megszületésének is. Az elcsendesedés nem véletlenül hasonló jelentésű, mint az elmélyülés. Fókuszálást tesz lehetővé és újszerű megközelítésű elemekkel gazdagíthatja a munkafolyamatunkat. Jó ötlet lehet naponta csendes negyedórákat – félórákat betervezni, akár csoportosan megegyezni a halk, egymást hangos hívásokkal vagy tevékenységgel nem zavaró időszakok megvalósítására. Érdemes megfigyelni, merre fordul a figyelmünk ezekben az időszakokban. Ezekkel a csendes időszakokkal sokat tehetünk mentális egészségünkért is.
Ahogy a fényszennyezés a sűrűbben lakott településeken láthatatlanná teszi a csillagos égbolt egy részét, úgy ezeken a helyeken egy állandó alapzaj is jelen van, elsősorban a közúti közlekedés miatt. Egy 2020-as felmérés szerint világszerte mintegy 22 millió embert ér olyan zajhatás, aminek egészségkárosító következményei vannak. A csend és a zaj megfelelő aránya tehát fizikai egészségünk megőrzésében is fontos.
Anyja sem érti a szavát
Egy regény részlete jutott eszembe, amikor a cikk témáján gondolkoztam, Ottlik Géza sorai:
“Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.”
Mind a munkában, mind a magánéletben az egyik legnagyobb kommunikációs feladat, hogy mikor szólaljunk meg, mikor hallgassunk. A másik nagy feladat, hogy ha megszólalunk, milyen szavakat használjunk és mennyit beszéljünk. Sajnos Medve Gábor kívánsága, hogy a világban mindenki értse még a néma gyereket is, egyelőre nem teljesült. Olykor még egymás szavainak helyes értelmezésével is gondban vagyunk. De ha tudatosabban használjuk a csendet és jól választjuk meg a szavakat, tehetünk azért, hogy az a láthatatlan összeköttetés, ami bennünket másokkal összekapcsol, a lehető legjobbat hozza ki a felekből munkahelyen és más élethelyzetekben egyaránt.