Van egy dal, amit nagyon szeretek hallgatni és általában hangosan (bár kissé hamisan, mert a hallásom nem valami híres) éneklem házimunka közben. A hatvanas években írta egy Malvina Reynolds nevű amerikai countryénekes, de a szöveg akár tavaly is születhetett volna. Nos ez a dal járt a fejemben, miközben a múlt heti téma folytatásaként azt gondoltam tollhegyre tűzni, hogy milyen mélyebb, összetettebb vetületei lehetnek egy-egy kilépés utáni munkahelyi visszatérésnek. Szóval énekeltem hangosan, hogy „there’s a green one and a pink one, and a blue one and a yellow one…”, és közben arra gondoltam, hányféle logo alatt dolgoztam magam is. Meglepetésemre bizony még most is megdobbant a szívem, amikor egy-egy zöld, kék vagy sárga emblémát felidéztem a múltból.
All the same?
Amikor új munkahelyet választunk, legyünk bármilyen körültekintők is, nem lehetünk 100%-ig biztosak abban, hogy tutira beletalálunk. Az iparág, a szakmai feladatok, az előrelépési vagy tanulási lehetőségek mind-mind nagyon fontosak, de arra nincs recept, hogyan tapogassuk le előre egy adott csapat épp aktuális dinamikáját, vagy hogyan jósoljuk meg, micsoda bonding lehet abból, ha egy napon kezdünk valakivel (csak a példa kedvéért: mondjuk március 21-én), és legnagyobb meglepetésre egyikünk sem kap fizetést hónap végén, mert a cégnél nem számfejtenek törthavi bért.
Szóval ültem, dúdoltam, és elkezdtek sorjázni az emlékek, így aztán szépen felidéztem gondolatban a munkahelyeimet és feltettem magamnak a kérdést, hogy ma visszamennék-e a múltbeli logók egyike alá dolgozni. Kellemes romantikával átitatva az emlékezést úgy éreztem, kevés kivételtől eltekintve nem tartanám elképzelhetetlennek az újraszerződést. Aztán arra gondoltam, hogy jó-jó, de ha visszamennék, vajon mit találnék ott? Megnőtt a csapat? Vagy épphogy jóval kisebb lett? Mi történt az iparággal? Sok a munka vagy épp ellenkezőleg, nehéz behozni az üzleteket? Mi lett mára egy helyes, családias kis képviseletből, hogyan alakította át a nemzetköziség, a globális jelenlét? Szóval, amikor másodszor énekeltem már végig Malvinával a Little boxes-t, akkor elméláztam azon, hogy vitathatatlanul formáljuk egymást a cégeinkkel. A munkahelyek mindegyike, ahol megfordultam, egy-egy darabkát hagyott bennem, és azt gondolom, én is hozzátettem ezekhez a történetekhez magamból valamit.
A nagy csapat
Van a visszatéréseknek egy speciális esete, amikor nem egy adott céghez térünk vissza, hanem egy korábbi munkatárssal leszünk újra kollégák. Ebben az a legszebb, hogy kicsit mégis átszűrődik a régi cég, a közös élmények. Ezek a helyzetek legtöbbször igen inspirálóak, a korábbi kollégák nagy bizalommal vannak egymás felé és ez a napi munkában kifejezetten előnyös lehet.
Persze arra érdemes figyelni, hogy mások számára közös történeteink csupán elmesélt sztorik, nem kísérik azok az átélt élmények és érzelmek, amelyek számunkra jelentőségteljessé vagy különlegessé teszik azt. Fontos, hogy a közös múlt túlzott napirenden tartásával ne hozzunk létre zárt, “bennfentes” kört, amely elválaszthat minket a többi kollégától. Ez sokszor nem is annyira könnyű!
Még különlegesebb eset, ha úgy alakul, hogy alá-fölé rendeltségi viszonyban kerülünk újra egy céghez régi munkatársunkkal, fontos, hogy a célok, elvárások érthetőek és objektívak legyenek a csapat többi tagjának is, ne merüljön fel az, hogy ’különbejáratú’ szabályrendszerben működünk, vagy a kettőnk közti értékelési, számonkérési szempontok túlságosan szubjektívek.
„én sem volnék, ha nem volnál”
Ha elköteleződés, vállalati kultúra, munkakörnyezet kérdése kerül szóba, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy ezekre állandó jellemzőként gondoljunk. De a nehezen tetten érhető valóság az, hogy mindannyian formálunk valamennyit a cégen, ahová be- vagy épp visszalépünk, és viszont: a cég aktuális helyzete, működése kisebb vagy nagyobb hatást gyakorol ránk, munkavállalókra is.
Mind a minket körülvevő szervezet, mind annak egyes tagjai kölcsönhatásaikon keresztül dinamikus egységet képeznek, amely folyamatosan változik. Minden egyes dolgozó alakítja a munkahelyen kialakuló atmoszférát viselkedésével, hozzáállásával, tudásával, aktuális élethelyzetével. Ugyanakkor a cég oldaláról vizsgálva, az ott lefektetett szabályok, elvárások, az épp ott dolgozó menedzserek vezetési stílusa valamilyen mértékben visszahat a dolgozókra.
Ez a kölcsönösség formálja a munkavállalói elköteleződést, de a cégkultúrát is. Lojalitásunk, elégedettségük erősödik, ha azt érezzük, hogy hatással vagyunk az adott szervezetre, ha megtapasztaljuk, hogy számít, amit teszünk és ahogy részt veszünk a mindennapokban. A rugalmatlan, merev cégstruktúrákban épp ezeket a napi élményeket, az oda-vissza hatás élményét nélkülözik sokan, és bizony legtöbbször ez a motiváció, a lelkesedés csökkenéséhez vezet, akár a cég elhagyásához is vezethet.
A szürke hétköznapokban nehéz tetten érni és tudatosítani azt, hogy minden munkanappal létrejön egy megismételhetetlen közös élmény, ami kihat az egyén személyes érzéseire, motivációira és a cég működésére is. Végső soron minden egyes nap beletesz a „menjek vagy maradjak” (más nézőpontból a „menjen vagy maradjon”) serpenyőbe az egyik, vagy a másik oldalon valamennyit. Akár beosztottként, akár vezetőként formáljuk ezt a közös teret, a a hatásunk nem kivonható. Ahogy a nem döntés is döntés, úgy a passzív, „semleges” hozzáállás sem múlik el nyomtalanul: ennek is megvan a maga helyzetformáló szerepe és ereje.
Ha visszatérünk ahhoz a gondolathoz, hogy egy új munkahellyel egészen biztosan több, előre nem látható, megjósolható hatás, élmény és esemény érkezik az életünkbe, gondoljunk mindig arra, hogy nem csak reaktívan vehetünk rész a közös munkában. Lehet óvatos kívülállóként szemlélni a folyamatokat, de sokkal izgalmasabb, ha saját egyedi tudásunkkal, szemléletünkkel, véleményünkkel kíváncsian, felfedező szándékkal és kellő nyitottsággal magunk is alakítjuk, formáljuk az új helyzeteket.
„Kis dobozainkat” az átélt történeteink teszik egyedivé és bizonyos szempontból megismételhetetlenné. Ez a történet éppúgy íródhat egy régi céghez történő visszatéréssel, egy új munkahely megismerésével, mint ahogy a jóleső „helyemen vagyok” érzéssel megkezdett munkanapokkal.
A lényeg, hogy ne azt érezzük a végén, hogy minden doboz épp olyan volt, mint a többi.