Ez a bejegyzés nem az illemtanról fog szólni. Hanem arról a megközelítésről, ami igyekszik egy picit más szempontot adni – főleg így a nyári szabadságolások idején – ahhoz, hogy miképpen is vegyük tudomásul, hogy egy nap bizony 24 óra és nem több – bár nem is kevesebb. És ebben a 24 órában éljük az életünket. A magán életünket.

Jönnek a feladatok, történnek a dolgok, tervezve és tervezetlenül, illesztgetünk, egyiket a másikhoz, másikat az egyikhez. Ahogy mondani szoktuk, összelegózzunk, kisakkozzuk, összepuzzle-ozzuk. Legtöbbször nem illeszkedő felületekkel érkeznek az életünk különféle eseményei, forgatni, cserélgetni kell és nem lehet színek szerint előre összekészíteni és az esetek nagy részében nem is hagyhatjuk ott a szőnyegen a kis darabkákat azzal, hogy majd holnap folytatjuk. Vagy mégis..?

Egy profi puzzle-ös oldalon olvastam egyszer egy remek iránymutatást, amit érdemes nem csak a kirakósjáték során alkalmazni. A szakértő javaslata az volt, hogy a puzzle kép kiválasztása után először is keressük meg a legjobb helyet a darabok összeállításához, majd szortírozzuk az elemeket. Eddig ebben semmi újszerű nincs. De a legértékesebb két tanács (és a mesterektől érdemes tanulni) csak ezután jött: mindig lássuk a „nagyobb képet”. És mindig tartsunk elegendő szünetet.

A munka-magánélet egyensúlya (vagy a magánélet-munka egyensúlya) valójában nem is egy egyensúly. Hanem egy örök kibillenés és törekvés az egyensúly felé. Nap mint nap mindenki megküzd azzal, hogy a személyes tevékenységek és a munkánkból fakadó kötelezettségek kevés kivételtől eltekintve soha nem pontosan meghatározható idő és energiamennyiséget kívánnak meg. Az egyensúlyozás önmagában is nehéz. Ahogy fizikai egyensúly megtartása komoly izommunka, úgy a mentális egyensúlyozás is bizony folyamatos nyomás és megterhelő feladat. Létezik-e olyan módszer, ami egy kicsit könnyebbé teszi ezt az egészet?

Nyilván már a kérdés feltevése sejteti, hogy most nem az lesz a következő mondat, hogy „sajnos, bármilyen jó lenne, ilyesmi nem létezik”. Ismerjük meg a work-life fit, azaz a munka – magánélet illesztés fogalmát.

Amennyit felvesz

Nincs két egyforma helyzet, és a benne részt vevők elképzelései, preferenciái és prioritásai is alkalomról alkalomra különböznek. Biztos mindenki életében volt egy olyan étel, ami különlegesen ízlett és elkérte a receptjét. Az igazi feketeöves nagymamák, szomszéd bácsik és anyukák legtöbbször nagyon segítőkészen lediktálják, hogy hozzáadunk egy kicsit abból, egy löttyintést amabból, érzés szerint emebből. Végül beledolgozzuk a legfőbb összetevőt is. És ha óvatosan megkérdezzük, hogy végtére is mennyivel kalkuláljunk, a mesterek magabiztosan elárulják legféltettebb titkukat: „amennyit felvesz”.

Tulajdonképpen az életszervezés, a munka és magánélet illesztésének megközelítése is egy ilyen képlékeny tanács. De okkal az. Legfontosabb javaslata pont egybevág a puzzle mester javaslatával:

Hozd létre azt az egyedi megközelítést a munka és az magánélet összehangolására, ami a te összképednek, azaz a te helyzetednek, körülményeidnek megfelelő. Időnként pedig tarts szünetet.

A munka-magánélet tökéletes egyensúlya nem létezik. A ’most éppen legjobb’ megoldás azonban kialakítható – persze csak akkor, ha legalább saját magunkkal őszinték vagyunk. És bár unalomig ismerjük a „work smart, not hard”, és a különféle teljesítménynövelő, időmenedzselő, optimalizáló trükkök arzenálját, mégis a legfontosabb, hogy ne feledkezzünk el arról, hogy a saját receptünk kidolgozása csakis a mi feladatunk. Személyre kell szabnunk, mint a legdrágább terméket vagy szolgáltatást. Életszervezési haute couture. Méretes napirendszabóság. Mert ugyan mi lehet drágább az időnknél…?

Pontosan emlékszem, amikor a ködös szigetországban élő testvéremhez látogattam, és a kis baráti közösség kérése az volt, hogy süssek lángost. Szeretek kelt tésztákat készíteni, a kezemben van, hogy kell adagolni a lisztet. Ott akkor azonban nagyon megküzdöttem azzal a kinti liszttel. Nehezen találtam rá arra a jó állagra, és az itthon megszokottnál sokkal jobban kellett figyelnem, hogy valójában hogy is alakul az ’amennyit felvesz’ mennyisége.

Saját méretes napirendszabóságunkat is időről-időre meg kell újítani, hiszen változnak az életszakaszaink és változnak az igényeink és a lehetőségeink is. Érdemes tehát a nagy képet újra és újra elképzelni, hogy könnyebben megtaláljuk az éppen előttünk álló feladatok legjobb helyét. Ehhez nem árt emlékeztetni magunkat arra, mit is jelent valójában a rugalmasság. Az, hogy az autopilot módszerből copilot módszerre váltunk. Együtt szemlélve a jól bevált rutinjainkat az épp aktuális élethelyzettel együtt sokkal eredményesebbek lehetünk a rövid és hosszabb távú feladattervezésben. Ha az elérendő eredményre koncentrálunk és mellette támpontokat keresünk a rutinokban, akkor valószínűleg egy sokkal flexibilisebb keretrendszerben tudunk majd gondolkozni és olyan kreatív megoldásokat tudunk kigondolni, amik éppen ott és éppen akkor számunkra a leginkább megvalósíthatónak látszanak.

Fogadjuk el, hogy nem biztos, hogy egy adott ponton egyensúlyban érezzük a tennivalóink rendszerét, de mindig gondoljuk végig, hogy vajon az egyensúly felé haladunk-e? Ha az irány jó, az már önmagában segítő és motiváló, csökkenti a rajtunk lévő nyomást és az egész időkezelési feladat egy megengedőbb megközelítést kap.

Kockáról kockára

Nem csupán őszinteség szükséges azonban a work-life fit, a munka, a személyes kötelezettségek és a szabadidő eredményes illesztéséhez. Nem úszhatjuk meg, hogy pontosan megszabjuk a prioritásainkat és lássuk (sőt, tartsuk) a határainkat. Ha van néhány olyan dolog, ami külső ok miatt vagy saját preferenciáink miatt nem alku tárgyai, ezeket ne próbáljuk hajlítani vagy esetlegesen hagyni. Tekintsünk rájuk segítő jelzőkaróként, amik támogatnak minket a nagy kép kialakításában. Van, ahol rugalmas a kötelezettségek (legyen az munkához kapcsolódó vagy privát) és szabadon szervezhető tevékenységek határa, de van, ahol szigorúnak kell lenni abban, hogy pontosan elválasszuk ezeket egymástól térben és időben.

Használjuk a technológiai lehetőségeket, de fogadjuk el, hogy nincs az az ügyes alkalmazás, ami saját magunknál jobban tudja a személyes határokat megalkotni. Ha pedig eljutunk oda, hogy a nagy kép után a kisebb kockákat kezdjük illesztgetni, ne feledjük, hogy itt is elengedhetetlen a folyamatos kommunikáció. Beszélni kell, beszélni, beszélni, kérdezni és egyeztetni. Javaslatot tehetünk munkatársainknál, feletteseinknél a rugalmas munkaidő, a home office vagy a sűrített munkahét alkalmazására, de ne ragaszkodjunk a végletekig egy bizonyos sémához. Illeszkedjünk. Amennyit felvesz.

Work-life fit a mindennapokban

A munka-magánélet illeszkedés nem a tökéletes egyensúly megtalálásáról szól, hanem arról, hogy olyan harmonikus integrációt hozz létre, ami számodra működőképes. Ha az illeszkedés felől közelíted a szervezendő feladatokat, csökkentheted a stresszt, növelheted a produktivitásod így összességében jobb életminőséget érhetsz el. Ha úgy tekintünk a munka és a személyes idő egységeire, mint a puzzle darabkáira és megalkotjuk azt a képet, amit majd látni szeretnénk a nap végén, akkor egy alkalmazkodóbb, realisztikusabb és valóban támogató modellre tehetünk szert.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük