Sokan vagyunk, akik nem szívesen kezdeményezünk olyan beszélgetéseket, amelyekben valamiféle kellemetlenség, konfrontáció várható. A könnyen belátható és elfogadható döntések, egy simán, viták nélkül lezajló munkanap néha igazi ajándék. Az élet azonban legtöbbször ennél színesebb, számtalan dolog nem a mi szánk íze szerint történik és vannak helyzetek, amikben úgy érezzük, sérül az igazság. Bizonyára sokaknak ismerős az érzés, hogy egy-egy e-mailt olvasva magunkban puffogunk, vagy, ha igazán méltánytalannak érzünk valamit, kollégánknak panaszkodunk, aki megértően bólogat vagy helyesel. Aztán legtöbbször napirendre térünk a dolog felett, sőt, néha enyhe kárörömmel várjuk, mikor hull vissza valakinek a fejére a saját hülyesége.
Aztán néha úgy döntünk, hogy nem lesz ez így jó, felpattanunk a székből és… és?
Eléggé fáj?
“Ha nem változtatsz, nem fáj eléggé” tartja a szerintem kissé cinikus mondás. Fáj az, bizony fáj, legtöbbször nagyot üt, aztán meg sokáig sajog is a helye. És hát a mondással ellentétben legtöbbször nem az igazság fáj. Hanem az igazságtalanság. Meg a hülyeség, A józan ész teljes hiánya. Most komolyan, ezt tényleg így AKARJÁK? SZERINTÜK jó lesz így? Na MAJD MEGLÁTJÁK, hogy ezt velem (velünk) nem lehet. (Figyelem, a biztos távolságtartást jelző többes szám harmadik személy minden esetben használandó!)
És legtöbbször ennyiben is maradunk, akár magunkban, akár a sorstársakkal egyetértésben. Mi itt, ők ott. Nincs mit mondjunk egymásnak, kész, hát látható, hogy teljesen különböző a két dolog, tűz és víz! Úgysem értenék meg, tesszük oda a végső, nagy lezáró pontot (vagyis inkább díszítősort). Ezzel aztán szépen fel is mentjük magunkat a további cselekvés és igen, a konfrontálódás alól is.
Igazság Bajnokai
Legtöbbször nehezen szánjuk rá magunkat arra, hogy szemtől szembe megmondjuk valakinek, ha úgy érezzük, nincs igaza, nem jól döntött, butaságnak, mi több, egyenesen hülyeségnek tűnik, amit épp tesz vagy tenni készül. Sokszor már azon a ponton elbizonytalanodunk, hogy egyáltalán van-e olyan súlyú az eset, hogy amiatt felszólalnunk érdemes volna.
Míg a hierarchiában alattunk-mellettünk levőknek talán könnyebben szólunk, ha úgy látjuk, tévednek, de a pozíciók emelkedésével ezt egyre kockázatosabbnak érezzük. Régen az uralkodónak hozott rossz hírért a szegény küldönc akár az életével is fizethetett. Szerencsére manapság ilyesmivel nem kell számolni, de azért a ranglétrán felfelé nézegetve mindenki egyre óvatosabb lesz. A munkahelyi alá-fölérendeltség, a főnök-beosztott kapcsolat még a mai ‘modernebb’ időkben is gyakran formálisabb érintkezést jelent, mint amit általában a közvetlen munkatársakkal megszoktunk.
Mégis vannak helyzetek, amikor botorság lenne csendben ülni és várni, hogy valami kellemetlenség történjen velünk, munkatársainkkal, a szervezettel, ahol dolgozunk (és ahonnan a fizetésünket is kapjuk). De ha ránk nézve nincs is következménye, szót emelünk-e másokért, akár ismeretlenekért is? Sokaknak ez megugorhatatlan feladat, mások pedig a legapróbb ügyért is amolyan “igazság bajnokaként” komoly lépéseket tesznek. Milyen stratégiát kövessünk, ha úgy érezzük, félrementek a dolgok? Hogyan ne essünk túlzásba, hol húzzuk meg a határokat?
Színe, fonákja
Az első és legfontosabb, hogy az ilyen helyzetek kezeléséhez vannak hatékony stratégiák, amelyek segíthetnek abban, hogy tényleg mindenki számára előnyös irányba forduljanak a dolgok. Ha egy döntésről, tervről úgy gondoljuk, hibás következtetés eredménye, különösen, ha úgy tűnik, további hibák forrása is lehet, jobb, ha legelőször is magunkban tisztázzuk, jól értjük-e a helyzetet. Különösen hasznos lehet a “számoljunk el tízig” módszer, ha az adott helyzet, információ érzelmeket is keltett bennünk!
A legjobb, ha még egyszer átolvassuk, még egyszer átszámoljuk, ami ott áll. Ha viszont biztosak vagyunk abban, hogy egy hibával, rosszul meghozott döntéssel állunk szemben, próbáljunk adatokat gyűjteni véleményünk alátámasztásához. A megérzések, sőt, az “így szokás/nem így szokás” legtöbbször nem lesz elég meggyőző erejű és a kritikus hang ez esetben épp az ellenkező hatást érheti el. Konkrétumok, iparági példák segíthetnek rávilágítani és más számára is láthatóvá, érthetővé tenni azt a pontot, ahol a hibát észrevetted.
Most azonnal először…
Nem árt, ha nem derül égből villámcsapásként jelzel vissza, különösen a nyilvánosság előtt tett megjegyzés nem biztos, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből.
Egy e-mail, de ha nagyon fontos, amit észrevettél, egy telefonhívás akkor is előzze meg, készítse elő az ad hoc beszélgetést. Ha nem ég a ház, akkor inkább legyen egy előre egyeztetett időpont, amikor van rá nyugodt fél óra, hogy kölcsönösen megérthessétek, mi miért történt és ne kelljen kutyafuttában magyarázni egyik félnek sem.
Nyugodtan készíthetsz jegyzetet is, mert nem biztos, hogy ott és akkor minden eszedbe jut, vagy épp a legjobb fordulatot tudod használni. Márpedig a mondanivalónk formája éppúgy fontos, mint a tartalom, amit meg szeretnénk osztani!
Most azonnal másodszor…
A nagy felkészülés és jobbító szándékú lendület közepette azért hagyjuk, hogy a másik fél értelmezze, kérdezzen, jelezzen nekünk. Vegyük figyelembe azt is, hogy lehet, hogy elsőre nem látja át azt, amin mi már alaposan elgondolkoztunk, vagy többször is átnéztük. Neadjisten nála is megpendít érzelmi húrokat a bejelentésed, észrevételed. Ha kell, ajánld fel, hogy elismétled, milyen logika mentén szúrt szemet a zavaró tényezőt – amiről még mindig kiderülhet, hogy valójában nem is hiba.
Mindenképpen hagyjunk időt, teret saját magunknak is, hogy a válaszokat higgadtan értelmezzük, hogy tényleg egymás mellé tudjuk majd tenni a két (vagy több) nézőpontot, látásmódot, gondolatmenetet. Lehet, hogy az első megbeszélés nem is hoz megoldást. Ilyenkor érdemes kijelölni, milyen információkat kell begyűjteni ahhoz, hogy a pályán tényleg tisztán láthasson mindenki és úgy keresni egy következő megbeszéléshez időpontot.
Senki többet, harmadszor?
Akármi is lesz egy ilyen beszélgetés vége, a legfontosabb mindig az empátia, az udvariasság és a tisztelet megtartása. Bárhogy is alakulnak végül a dolgok, bármelyik fél verziója lesz is végleges, egy kulturált, újszerű megközelítést és kreatív érvelést tartalmazó jó energiájú vita az egész szervezet hasznára lehet. Előfordulhat, hogy egy-egy ötlet, ami ilyenkor kirajzolódik, nem is az adott aktuális ügyben kap szerepet, hanem kiindulópontja lehet egy újabb projektnek, terméknek, eljárásnak.
Érdemes tehát nyitott szemmel járni, jelezni és visszajelezni, megkérdőjelezni és új információkat gyűjteni, a hallgatás, elhallgatás kultúráját átalakítani a nyílt, ösztönző párbeszéd kultúrájává. Maga a párbeszéd, a dialógus szó is ezt jelenti: a gondolatok, vélemények két ember, csoport között vagy egy csoporton belül szabadon formálódnak. Az ideák tehát nem versenyeznek, sokkal inkább új minőséget kapnak. Kérdezzünk, véleményezzünk tehát átgondoltan és kellő időt szánva erre, munkatársnál, főnöknél egyaránt – ez a mi dolgunk (és nem is kevés).
*A címet Michel Legrandtól kölcsönöztem.