Bizonyára mindenkinek megvan a “Nagyon szeretlek, de ha még egyszer…” kezdetű mondat. Általában nem mondjuk végig, de magunkban legtöbbször elég sarkos következményeket gondolunk oda, még ha csupán a fogkrémes tubus otthoni nyomkodási stratégiájáról van is szó. A Nagy Életkezelési Tanácsadókönyv azonnal ellát minket javaslatokkal, hogy a nyomkodási preferenciánkat képviseljük ugyan a helytelenül nyomkodó családtaggal szemben, de legyünk empatikusak, maradjunk kedvesek és konstruktívak. A tanács remek, magam sem mondhatnék mást, a gyakorlati kivitelezést tekintve pedig mindenki végezzen el egy gondolatkísérletet, saját magát a főszerepbe helyezve.
Különösen elgondolkodtató, ha ez a fogkrémestubus-típusú érzés a munkahelyeden merül fel, ráadásul épp a főnököddel kapcsolatban. Elméletben itt is mindenki egyetért abban a ‘nagykönyvvel’, hogy a megoldást ez esetben is a kedves, empatikus, hozzáállás lesz. Talán még konstruktivitásra is kísérletet teszünk. A mérés kedvéért itt is végezzünk egy gondolatkísérletet. A kapott eredményeket (és a nyomán toluló gondolatokat és érzelmeket) tegyük egymás mellé és máris számos érdekes következtetést vonhatunk le.
Te mit utálsz a főnöködben?
Amikor leírtam ezt a mondatot rögtön el is gondolkoztam. Lehet ilyesmit írni ezen a felületen? Hű kísérőmet, a kedves és megbízhatóan PC ChatGPT véleményét megkérdezve a következő javaslatot kaptam:
A “mit utálsz a főnöködben?” típusú téma nem ajánlott egy szakmai posztban. Az ilyen téma személyes konfliktusokat, negatív érzelmeket hozhat felszínre, és ronthatja a szakmai megítélést. Ehelyett érdemes olyan témákat választani, amelyek építő jellegűek és elősegítik a fejlődést.
No de ezek bizonyosan mind személyes konfliktusok (még ha ki sem mondjuk őket). Amiket ráadásul nagy valószínűséggel inkább negatív érzelmekkel kísérnek: csalódás, düh, elégedetlenség, elkeseredés. Megértem a GPT-t, őt nem tudom majd kihozni a sodrából, neki csak normái vannak, a ‘devianciái’ értelemszerűen hiányoznak. A tanácsa megszívlelendő, még akkor is, ha első felindultságomban legszívesebben megráznám a kis- vagy nagyfőnököt. Mert már megint a határidővel nyomaszt, miközben én akkor érzem minőséginek munkámat, ha elmélyülhetek egy témában. Vagy éppen hosszas összehasonlítás és elemzés után mégis a másikszoftvert fogjuk bevezetni, amiről nekem meggyőződésem, hogy kevésbé fogja támogatni a napi munkát. Esetleg felveszi/kirúgja azt a munkatársat, akiről nekem személyesen az övétől gyökeresen eltérő a véleményem.
A téma kimeríthetetlen, végeláthatatlan sorban tudnánk saját példákat felidézni. Mert bár igyekszünk kedves, kreatív és konstruktív munkatársként viselkedni, biztos vagyok abban, hogy mindannyian találkoztunk már olyan döntésekkel, projektekkel, csoportösszetétellel, ahol számunkra a lépéseknek csak egy része magyarázható (na jó: támasztható alá) tényekkel, adatokkal és mérésekkel. A másik része az intuíció, az egyéni meggyőződés, az érzelmek, mi több, vágyak. Ami nyomban kevésbé teszik átláthatóvá, érthetővé, egzakttá az adott választást és azonnal lekapcsolja (de legalábbis lejjebb tekeri) a kedvességünket, kreativitásunkat és konstruktivitásunkat egyenként, párban vagy egészében. Amikor egy főnök ténybeli és meggyőződésbeli választásainak mixe összetalálkozik a mi tényeinkkel, méréseinkkel, tapasztalatainkkal, amik mellett szintén ott vannak a mi elképzeléseink, sejtéseink, vágyaink. Horribile dictu egy egész csapat minden tagjának különféle érzéseivel és megközelítésével.
Életszerű
Az élő szervezetek alapműködése a visszajelzés. Biológiai értelemben a visszajelzések miatt maradunk életben. Szomjas vagy? Iszol. Leesett a vércukorszint? Eszel. Túlságosan süti a fejedet a nap? Árnyékot keresel. Elálmosodtál? Lepihensz. Elborult az ég? Előkészíted az ernyődet vagy fedett helyet keresel. A sort bárki hosszan tudná folytatni. Aki nem figyel ezekre a jelzésekre, elég gyors visszacsatolással kaphat leckét a minket folyamatos interakcióra késztető környezettől. A cirkadián ritmusunktól nem hallunk olyasmit, hogy “én nagyon szeretlek, de ha még egyszer nem alszod ki magad…“. Simán lekapcsolja ötpercenként a figyelmünket a másnap délutáni meetingen, aztán viselhetjük a következményeit.
Szóval mi is a teendő, ha az egyébként – divatosan mondva – elég jó főnökünknek szeretnénk megmondani, hogy úgy általában rendben van a napi együttműködés, de bizonyos dolgaitól rendszeresen a falra mászunk? Egy mondatos megoldás itt sincs, legalábbis én nem tudok ilyet ajánlani. Inkább egy kis közös gondolkozásra hívnék mindenkit.
Tanítsuk a saját rendszereinket
Sokat tanulhatunk azoknak a nyelvi rendszereknek a működéséből, melyeket nap mint nap mindannyian lelkesen tanítunk. Nem bánjuk, ha többször kell egy-egy megfogalmazáson finomítani. Az ötödik nem tökéletesnek tűnő válasz után is tovább promptoljuk hatodszor ugyanarra. De a hetedik prompt után sem csapjuk rá az ajtót. Nem sértegetjük. Hiszen “csak” egy gép. Szorultságunktól függően kitartóan vagy kétségbeesve próbáljuk a számára értelmezhető formában elmondani, mit szeretnénk tőle.
Tudunk ugyanilyen lelkesen, többször is igazítva, pontosítva, gondolatainkat számára értelmezhető formában elmondva megbeszélni valamit a kollégánkkal? Vezetőnkkel? Partnerünkkel? Őszintén, de nem bántóan? Kitartóan visszajelezni mindaddig, amíg konszenzusra nem jutunk? Mindezt esetleg érzelmeink összes kavargásában megtéve? Tudatosítva, hogy munkakapcsolataink viszont kifejezetten nem gépek, hanem emberek, ennek minden áldásával és átkával? Ez semmiképpen nem tűnik könnyű feladatnak.
A visszajelzés kulcsfontosságú nem csak az életbenmaradáshoz, de a munkahelyi fejlődés szempontjából is, hiszen segít az egyéneknek és csapatoknak felismerni erősségeiket (lásd: “pozitív megerősítés”) és fejlesztendő területeiket (lásd: “építő kritika”). Ha nagyon pontos vagyok, én nem is a visszajelzés szót szeretem, hanem az “oda-vissza jelzés“-t. Még ha ilyen szó nincs is. Mert a legfontosabb mégis az, hogy a jelzések egymást kiegészítve, egymásra adekvátan reagálva vigyék előre az adott helyzetet egy olyan nyugvópont felé, ami bizonyos szempontból egy egyensúlyi helyzet. Ahol mindenki megfelelően tud működni és a legjobb hatékonysággal dolgozni mindaddig, míg ki nem billen és akkor újra meg lehet keresni a következő egyensúlyi pontot.
A visszajelzés ugyanilyen kulcsfontosságú a munkahelyi jóllét szempontjából. Tanuljunk a természettől! Igyekezzünk azonnal és adekvátan (tehát a fogadó számára érthetően és megfelelő súllyal) jelezni, ha valamivel nem értünk egyet. Ne feledjük, hogy akkor is jelezzünk, ha valami tetszik, jónak, értékesnek gondoljuk. A konstruktív visszajelzés előmozdítja a folyamatos tanulást, segíti a fejlődést, ösztönzi a velünk dolgozókat munkájuk finomhangolására. A pozitív visszajelzéssel pedig – remélhetőleg – ténylegesen pozitív hatást kelthetünk. Azért arra mindenképp ügyeljünk, hogy ne azzal kezdjük: “szerintem nagyon jó, amit csináltál, de…”
#szakmaiszerda #GSExclusive
Júniusi témakörünk a vezetőkkel történő kommunikáció lehetőségeinek, buktatóinak boncolgatása. A #Millásreggeli e havi #HRpercek rovatában Deák Andrea, a #Greensearch ügyvezetője beszélgetett arról, hogyan kommunikáljunk hatékonyan a főnökünkkel…vagy bárkivel. A műsor visszahallgatható a Millás oldalán is. A témához szorosan (vagy lazán) kapcsolódó egyéni kérdésekről a #GSExclusive szerdai alkalmain szívesen beszélgetünk a hallgatókkal és az érdeklődőkkel.
A gépekkel beszélgetés szépségeiről pedig Lackfi János tollából olvastam egy elgondolkodtató írást a héten.