Lassulási verseny

Voltak, akik egyből hasassal indítottak és belevetették magukat a vakációba, de mostanra szinte mindenki megmártózott valamennyire a nyárban: a suli véget ért, a bizonyítványok bekerültek a fiókokba, az egyetemisták behúzták a szükséges krediteket. Egy kicsit mindenki fellélegzik, nem kell annyira precízen időzíteni a reggeli rutint, nem kell iskolások ezreinek nyolc óra előtt beérni a mindenféle intézményekbe és nekilátni oktatódni-nevelődni. Nagyobb lett a reggel holtjátéka, ami jót tesz szülőnek, nagyszülőnek, tanárnak, buszsofőrnek, villamosvezetőnek és az iskolai takarító- és karbantartószemélyzet is visszavehet végre kicsit az állandó harmadfokú készültségből. Minden kicsit kiszélesedik, lelassul. Leginkább a szülők érezhetik, hogy a napi feladatok egy része úgy ahogy van maga is szünetel, nem kell figyelni, mikor következik a gyümölcsnap, nem lesz vers-és prózamondóverseny, mezei futás, nem kell az uzsonnáról gondoskodni (vagy legalábbis a csomagolását el lehet kerülni), nem kell kikérdezni, rákérdezni, énekkari próbát a sportkörrel összehangolni, szeptemberig most nem kell készülni, észben tartani, megszervezni.

Füvön fekszem háton

Gyerekkoromban sokat olvasgattam (és aztán a gyerekeimnek is sokat olvasgattam) Weöres Sándor Károlyi Amynak írt ajándék-könyvét. Sok kedves vers van benne, mondhatnám, mindre van benne egy-egy remekbeszabott rím. A szabadságról nekem ezek a sorok jutnak eszembe:

A füvön fekvéshez nem kell szó szerint füvön feküdnöm. Elég, ha tudom: na ez most a füvönfekvés ideje.

Fellazult órák, napok

Teher alatt nő a pálma típus vagyok és bevallom, nekem könnyebb a sűrű napirendhez igazodni. Valójában számomra minden szünetben a legnehezebb azt tudatosítanom, hogy tényleg szünet van. Életemben egyszer sikerült egy nyáron három egybefüggő hétre szabira mennem, ott akkor tényleg megvalósult, hogy végül már vágytam is vissza a munkába. Évek alatt megfigyeltem, hogy a mintázat, a lelassulás – kikapcsolás – visszavágyás íve, ami az alatt a bizonyos három hetes szabi alatt létrejött, az a sima egy hetes szabik alatt is kialakul, bár kicsit másképp. A szabi első napjai jellemzően hét végére esnek, az még a ’business – avagy day off- as usual’.

Az első valódi szabadságos napokon még gyakoribb, hogy hosszabban fennmaradok (úgysincs holnap munka), reggel viszont igyekszem időben felkelni (használjuk ki minden percét). Idő kell ahhoz is, hogy elkezdjem ne nézni az órát. Nem élek szélsőségesen összevissza életet, de 4-5 nap kell, mire szépen beáll a saját nyaralós ritmusom: este kilenc körül én bizony elfáradok, viszont reggel általában már a kelő nappal kipattannak a szemeim. Ez munkaidőben a legritkábban esik meg velem, ott hosszan el tudok matatni még este ezzel-azzal és az ébresztőórára reggel hat előtt nem szívesen kelek fel.

Kulcs a semmi szobához

Az igazi pihenés némi tudatosságot is igényel. Figyelni arra, hogy mi esik jól. Őszintének lenni magunkhoz is. Emlékszem, milyen jókat nevettem Mark Gungor „semmi szoba” elméletén, amiről nagyon viccesen mesélt. Nekem a semmi szoba úgy az ötödik-hatodik szabadságos napnál kezd kinyílni. Bevallom elsőre nagyon ijesztő! Teljesen üres. Rögtön fel is pattanok, bocsi, csak véletlen volt, és gyorsan keresek magamnak valami tennivalót (könyvet vagy cikket olvasok, hallgatok egy „hasznos” podcastot). Aztán eljön az idő, mikor a podcastot is megállítom, meg a könyvnél is megjelölöm, hogy ’eddig jutottam’. És akkor gyere, semmi szoba! Ha vége beléphetek, – úgy tűnik, az ajtaja elég spéci időzárhoz kötött, mert türelmesen meg kell várnom, amíg a lakat felold, nem lehet siettetni – akkor eljött a szabadságnak az a pontja, ahol tényleg semmit nem csinálok és nem érzek miatta feszültséget vagy késztetést, hogy „hasznos” legyek. És akkor nincs más dolgom, csak ott lenni, amíg jól esik.

Szabadság lecsengéssel

Sokan tapasztalják, hogy a szabadság után mintha fáradtabban térnének vissza a munkához, nincs rögtön az „ide nekem az oroszlánt is” érzés.

Mint mindennek, ennek is van tudományos magyarázata. Jól tesszük, ha – kis túlzással – nem a reptéri terminálból indulunk dolgozni. Nem csak a fizikai terhelést kell bemelegítéssel előkészíteni és utána nyújtással szépen levezetni. Amikor szabadságra megyünk, a napi rutin, a kötöttségek nem kapcsolhatók ki és majd vissza egy csettintésre. A munka vagy otthoni üzemmód, amihez szoros napirend tartozik, sokszor függetlenül attól, hogy szeretnénk-e az adott tevékenységeket, nem cserélhető fel azonnal a nyaralási üzemmóddal, amikor csaknem mindent akkor és ott teszünk, ahol kedvünk tartja.

A szabadság alatt legtöbbször a köznapitól eltérő, sokszor nagyon intenzív élményeket szerzünk. Többet úszunk, sétálunk, nagyobb a fizikai terhelés. Nem a megszokott ételeket esszük. Az utazás izgalma, az új élmények kognitív szempontból is feldolgozást igényelnek. Éppen ezért a két nagyon eltérő életritmus között szükség van egy átállási fázisra, hogy az egyikből a másikba váltás terhe ne okozzon a fáradtsághoz nagyon hasonló tüneteket. Az én nagy trükköm a vasárnap – hétfő vonal. Ha lehet, soha nem hétfőn térek vissza a munkába, csak kedden reggel, de úgy, hogy vasárnap már hazaérek és a hétfő a „visszarendeződés” ideje. Így nem csak az élmények ülepedhetnek egy kicsit, de a rutin teendők (mosás, otthoni készletek feltöltése) is elegendő helyet kapnak.

„Herkulesfürdői emlék”

Egy mozgalmasabb vakáció alatt sokféle élmény érhet bennünket, könnyen túltelítődhetünk. Ha túlságosan sok látni- hallani, ízlelnivaló volt a napokba besűrítve, akkor érdemes ezek között is rendet rakni. Legtöbbször barátainknak, munkatársainknak mesélünk a szabadság alatt történtekről, és ez tulajdonképpen az egyik legjobb módja a sokféle élmény feldolgozásának.

A régi képeslapokon sokszor állt az „emlék” szó. Ma már nem írunk és nem kapunk képeslapokat, de a nagyszüleimnél hónapokig (különleges nyarakról még tovább) ott volt az utazásból nekik küldött képeslap a konyhaszekrény felső lécéhez tűzve. Hazatérve mi is rendezzük el a fényképeket, válasszuk ki a legjobbakat, esetleg csináltassunk belőle nagyítást. Egy-egy nyaraláson remek képek születnek, és ami másnak esetleg csak egy látványosabb táj, az nekünk minden alkalommal egy falat nyár és az ahhoz kapcsolódó történetek, érzések és hangulatok felidézése lehet.

A nyári vakáció alatt mindannyian lassabb tempóra váltunk, és igyekszünk minél több időt szánni a pihenésre és az új élmények gyűjtésére. Ez az időszak nemcsak a testi, hanem a lelki feltöltődést is szolgálja. Fontos, hogy élvezzük a szünetet, figyeljünk arra, mi esik jól, és bátran engedjük meg magunknak a semmittevést is. A munkába való visszatérést pedig érdemes fokozatosan megtervezni, hogy ne legyen túl hirtelen a váltás. A nyári élmények rendezése, a fotók átnézése és az emlékek felidézése segít abban, hogy a vakáció varázsa még sokáig velünk maradjon.

Out of Office

Nyári gyerekek, nyári szülők

Ha arra gondolok, mennyire szabadon teltek a nyári szünidő napjai az én gyerekkoromban, több okból is összeszorul a szívem. Először azért, mert olyan megengedő szabadságban, amiben én töltöttem a nyaraim legnagyobb részét, az unokáimnak már aligha lesz része. Másodszor azért, mert tudom, ma milyen családi, baráti, szomszédok közötti összefogás és szervezés kell ahhoz, hogy egy gyerek egyáltalán felügyeletet kapjon az óvodai, iskolai szünetek idejére. Végül pedig azért, mert a nyár minden híresztelés ellenére nem csak a gyerekeké. Mindannyiunké.

Nyári élmények

Élményeket gyűjtsünk! szól a javaslat és ismerjük el, remekül hangzik! Igen, felelős szülőként mutassuk meg, milyen fontosak a jó élmények! Arra, hogy mennyire „tartalmassá” tesszük egy gyerek nyári szünetét, meglehetősen sokféle megközelítés létezik. De mielőtt nekilátunk megszervezni az élménydús nyaralást, üljünk le és csak pár percig gondolkozzunk: el tudjuk-e még képzelni felnőtt fejjel, mi az, ami az adott életkorban, gyerekfejjel, valóban élvezetes? Ha felidézem, nekem milyen élmények maradtak meg, akkor elsőnek az a sárból épített vár jelenik meg, amibe gondosan járatokat készítettem (igen, számtalanszor beomlott), az árkot vízzel töltöttem fel (igen, reggelre mindig elszivárgott) és őszintén hittem, hogy pár napot kell csak várnom, és beköltözik a béka. És nem is egy közbéka, hanem egyenesen a békakirály! Szinte láttam beugrálni az íves főbejáraton!

Aztán a zivatar, ami kint ért minket a kaszálón, ahová az egyikünk nagypapája vitt ki minket lovaskocsin, ahová a szénát behozni indult és mi, 8-10 éves gyerekek az utcából, öten felkéredzkedtünk. Rekkenő nyári nap volt, a lovak ballagtak, aztán villáztuk felnőttesen a szénát a kocsira, jó púposra – amit végül a lecsapó égszakadás és szél szerteszét fújt, velünk együtt. A nyári vihar, ahogy jött, úgy el is illant és csak az emléke (élménye!) maradt meg. Azt hiszem, ilyesféle programokat ma egy nyári tábor sem kínál.

Aztán meg a Dörmögő Dömötör, amit nagyapám könyvespolcán találtam, és ami egyáltalán nem hasonlított a számomra ismerős csíkos vagy pöttyös könyvekhez, meg az akkoriban jól ismert színes gyermekmagazinhoz… inkább egy izgalmas történet volt, kicsit ijesztő karakterekkel és rajzokkal. Nagymamám hasztalan próbált kihajtani az „egészséges levegőre”, én bizony bevackoltam a nagy könyvvel a sezlonra és elmerültem a Vaskapu számomra addig ismeretlen, századeleji világában, ahol még utazóládával indultak útnak a fapados járat kézipoggyásza helyett.

Fölnőttes nyár gyerekkel

A felnőtt pihenés során nem vágyunk hirtelen lecsapó viharokra és többnyire békákat sem csalogatunk a nyugágyunk mellé, bár legtöbben felnőttként is szívesen viszünk izgalmas olvasnivalót a szabadságra. Ha a tipikus pihenést kellene elképzelnünk, megjelenik előttünk a nyugodt olvasgatás az árnyékban, az ébresztőóra nélküli tovább alvás hétköznap is, az esti séta egy szép óvárosi részen, egy jó fogás egy kellemes helyi étteremben. Amit persze nem kell ötpercenként megszakítani a mit-csinálsz-azt-nem-szabad-ne-nyúlj-hozzá kűrrel, esetenként kiegészíteni némi nyáresti nem-hiszem-el-hogy-öt-percet-nem-tudsz-nyugton-maradni tirádával. Vagy némi bűntudattal letenni a tabletet a Mancs őrjárat egyik népszerű epizódjával…

Közös nyarunk

Másra vágyik a gyerek, a kamasz, a szülő. A nyaraláson is. A kicsik már hatkor fent kukorékolnak (és ezt a lendületet egészen éjfélig képesek megbízhatóan hozni) és néha úgy érezzük, mintha egy perc nyugodt magazinlapozgatás se jutna anyának, vagy önfeledt pecázás a stégen apának. Ellenben a kamaszok 11 előtt nem fogadóképesek (biztos gyermektelen volt, aki a szállodákban a reggelit 7-10közé tervezte…), és jobban örülnek, ha az esti program is a szülőktől mentesen telhet. Még az is lehet, hogy ez a program akár otthon is gond nélkül végrehajtható lenne… Okos szülő nem teszi fel a „de-akkor-miért-jöttünk” kérdést a szálláson filmet néző kamasznak.

Életkortól függetlenül jó, ha előre megbeszéljük, hogy nem mindig minden lesz pont úgy, ahogy éppen jól esne, de azt is, hogy az arányok igazságosan lesznek elosztva, és javaslom, hogy minden napra mindenki kívánhasson magának egy kedves programot. Legyen az akár a szobában heverés, telefonpöckölgetéssel súlyosbítva a festői Leggiadoro középkori városrészének legjobb fekvésű szállásán, vagy épp egy hangyaboly elmélyült figyelése és fűszállal piszkálása, miközben épp lemaradunk az égszínkék Trettalatto tavat átszelő sétahajóról. A lényeg, hogy ne valami teljesítménytúrának hasson a nyaralás, hanem valóban a kikapcsolódás, a szabadon tervezhetőség, a késés lehetőségének üdítő mámora. Ha nem most, akkor MAÑANA.

Kierkegaard nyaral

Nincs két egyforma nyár. Nincs két egyforma vakáció. Ami tavaly mindenkinek bejött, lehet, hogy idén már senkinek nem esik jól. Visszagondolva a legjobb családi nyaralásaink azok voltak, amikor egy nagy házban töltöttünk közösen egy hetet, ahol minden napra jutott mindenkinek saját program, és kétnaponta szerveztünk egy-egy közös programot is. Vagy nem. Minden reggel staféta volt a reggelizőasztalnál: apukám nyitotta a sort, aztán csatlakoztak a kisebbek, a szülők olyan kilenc körül álltak sorban a kávéfőző mellett, a kamaszok sokszor csak dél körül kerültek elő. Valahogy mindig érkezett valamelyik korosztályhoz vendég, az egész egy kavalkád volt, ahol csak az volt a szabály, hogy vacsorázni együtt fogunk. Az egyik közös nyaralás olimpiai évben volt, együtt szurkoltunk az úszóknak, a vízilabdás fiúknak. Arra már nem emlékszem, nyertek-e. De arra, ahogy ülünk a meleg nyári délutánon a tévé előtt és mindenki szorít a győzelemért és az esélyeket latolgatja: na azt az érzést bármikor fel tudom idézni.

A Csömöri úttól a Filatorigátig

Imádok otthon pihenni. A saját ágyamban aludni. Reggel nem elindulni, kávézni, olvasgatni. Meglepetésektől mentesen csak úgy ellenni. Nem mondom, hogy az összes szabadságomat így tölteném, de ha jut évente négy-öt nap otthoni nemdolgozás, azért nagyon hálás tudok lenni! Persze izgalmas az utazás is, előtte csomagolni, meg biztosítást kötni, meg menetrendeket egyeztetni, meg szállást foglalni, és büszkén mindent egy mappában eltenni. De én nagyon nagyra értékelem azt is, ha erre nem kell külön projektet szervezni, simán csak otthon maradok reggel, és kamaszokat megszégyenítően én reggelizek 11-kor (tökéletesen tudok a jól ismert tűzhelyemen szállodai szalonnát, tojást és grillezett paradicsomot meg cukkinit gyártani!). Szerencsés vagyok, mert egy olyan fővárosban élek, ahol számtalan városi sétára regisztrálhatok, így, ha épp kedvem tartja, a városnézés sem marad el. Nem kell tömbösítve mosnom utazás előtt és után.

 

A nyár a feltöltődés ideje, akár a kalandok szerelmesi vagyunk, akár a csendes elvonulásokat keressük. Kicsikkel, nagyobbakkal, egyedül, családdal vagy barátokkal: a nyárban az a jó, hogy nincs kötelező elem. Hogy az idő jelentősége kicsit elvész, hogy nem kell pontosan odaérni meg pont azt csinálni, amit tegnap elterveztünk. Lehetnek ötleteink és lehetünk unalmasak is. A nyár pazarló gazdagsága mindenkinek kínál valamit, amiből muníciót szerezhetünk a következő időszakra: fesztivált, koncertet, hűvös erdőt, hullámzó tavat, ízes gyümölcsöt, csillagos égboltot. Éljünk vele!

Néma gyereknek

A munkahelyi kapcsolatok meghatározó eleme, hogy miképpen kommunikálunk egymással. Barátságosan, viccesen, kimérten, profin, asszertíven, élesen – a skála igen széles és szituációról szituációra változhat. Ember legyen a talpán, aki mindig a megfelelő hangnemet üti meg. Van azonban a képzeletbeli kommunikációs skálának egy nullpontja is. Ez a különleges pont tulajdonképpen a hang hiánya.

A hallgatás

A hallgatásnak is ezerféle arca van: lehet közömbösen csendben maradni, de lehet a szó hiánya a meglepetésé, elakadhat a szavunk örömünkben is, ismerjük a dühös és a sértett csendet, külön irodalma lehetne a “vihar előtti csendnek” is. Szó bennszakad, hang fennakad. Süket csend. Síri csend. Mindenki érti, ha egy helyzetről úgy mesélünk: sokatmondó csend lett. Kamaszkorom egyik slágere Pici bácsi vagy Somló tolmácsolásában (❤️ Adamis Anna) is a csendről szól.

Munkahelyi csendjeink

Van a jótékony csend, amikor mindenki teszi a dolgát, összhangban, érezzük, hogy most húz a team, nincs felesleges mozdulat, összedolgozunk, flow. Ebben a csendben jó lenni. Legtöbbször ez nem is néma csend, hanem inkább amolyan “fehér zaj”, amiben kellemesen érezzük magunkat. A hozzáértők tudják, hogy a fehér zaj (és unokatestvérei, a rózsaszín illetve a barna zaj is) nagyon kiegyenlített vagy megkomponált frekvenciák szempontjából, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek hallgatása megnyugtató, remekül oldja a feszültséget is.

Aztán van, amikor jobb csendben lenni. Ilyenkor a legkisebb zajkeltés is “veszélyes” lehet, hiszen annak örülnénk, ha a figyelem nem irányulna ránk. Bejött a főnök és látjuk, zabos, épp letolja a mellettünk ülőt – ilyenkor még a szemkontaktust is kerüljük, nehogy mi is bevonódjunk a helyzetbe. Ebben a csendben nem túl jó lenni, alig várjuk, hogy kikerüljünk belőle és mélyet sóhajtunk, ha a feszült pillanat így vagy úgy feloldódik. Egyszer fültanúja voltam, ahogy a szomszédos irodában egy kollégám hangosan veszekedett a házastársával telefonon (open door policy hátulütői…), és a beszélgetés végén a készülék nagyot csattant valahol, valószínűleg ripityára tört. A beálló csendben olyan hullámokat vetett a feszültség, hogy még a szomszédból is szinte elviselhetetlen lett.

A legmegterhelőbb talán az a csend, amikor meg kellene szólalnunk, de valami miatt – szomorúság, félelem, szorongás, kétségbeesés, vagy öröm, meghatottság – nem jön szó a szánkra. Bénítólag hathat ránk a gyerekként hallott “mi van fiam, megnémultál?” kérdés emléke, nem beszélve “most legyen nagy a szád” tanács utóhatásairól… Sokszor különösen nehéz elkezdeni a beszédet, ha többen is jelen vannak, ha a tér, ahol meg kellene szólalnunk, nem ismerős, vagy úgy érezzük, pszichológiailag nem biztonságos. Az ilyen helyzetek nagyon megterhelőek lehetnek nem csupán annak, aki a figyelem középpontjában keresi a szavait, de sokszor azoknak is, akik csak nézői az eseményeknek.

Akinek füle van, hallja meg

A jó munkahelyi csendeket élvezzük ki és értékeljük! Volt olyan interjúm, ahol a jelölt elsődleges panasza az aktuális munkahelyére nem a feladat, nem a főnök, nem a munka mennyisége vagy minősége, hanem a zajszint volt. Nem csak a környezet beszűrődő zaja volt számára zavaró, de e mellett kollégái egész nap hangosan hallgatták a rádiót. A “zajterhelés” kifejezést nem véletlenül használjuk, és bizonyos határérték felett üzemorvos is kötelezően vizsgálja. Az előbbi veszekedős példa persze nem fizikai zajterhelést jelentett, mint ahogy a rádióhallgatás sem az, de én magamban megalkottam a pszichés zajterhelés kifejezést is, mert el sem tudnám képzelni, hogy egy-egy nagyobb összpontosítást igénylő feladatot egy számomra kellemetlenül zajos környezetben kell megoldani. Fárasztó, stresszes és felesleges feszültséget okoz. Persze az is kérdés, hogy miért nem lehetett konszenzust elérni a zenehallgatás kapcsán, amikor manapság tényleg minden technika rendelkezésre áll… A jó csend megteremtéséért érdemes megdolgozni, megbeszélni a különféle igényeket és egyeztetni úgy, hogy lehetőleg a vége ne sértett csend legyen…

Ha egy helyzet érzelmileg feszült és a csend ki nem mondott szavak miatt, nyomasztóan van velünk, ott is érdemes mielőbb feloldani a keletkezett konfliktust. Előbb-utóbb úgyis meg kell szólalni, ha bátrabban vagyunk, egy-egy kicsit viccesebb, könnyedebb megjegyzéssel átlendíthetjük magunkat vagy a feleket a legnehezebb holtponton. Néha már az segít, ha a dermedt csendben megmozdulunk, felállunk, esetleg egy semleges kérdéssel, amire a társak egyike vagy mindegyike válaszolhat, megtörjük a beállt némaságot (például “kinyithatom az ablakot?” “hozok egy pohár vizet. kér még valaki?”).

Csendszimfónia

A kommunikációban fontos szerepe van a jól időzített, a helyesen, tudatosan alkalmazott csendnek. Egy fontos bejelentést megelőző csendnek például, ami nem csupán szünet a mondataink, szavaink között, hanem egy retorikai elem, különleges szerepe és hatása lehet. Éljünk vele, éljünk jól vele!

A csend nem csak retorikai eszköz. Alkalmazása fontos támogató eleme lehet a munka során az elmélyülésnek, az új szempontok átgondolásának, a jó csenddel alkalmat teremthetünk új ötletek megszületésének is. Az elcsendesedés nem véletlenül hasonló jelentésű, mint az elmélyülés. Fókuszálást tesz lehetővé és újszerű megközelítésű elemekkel gazdagíthatja a munkafolyamatunkat. Jó ötlet lehet naponta csendes negyedórákat – félórákat betervezni, akár csoportosan megegyezni a halk, egymást hangos hívásokkal vagy tevékenységgel nem zavaró időszakok megvalósítására. Érdemes megfigyelni, merre fordul a figyelmünk ezekben az időszakokban. Ezekkel a csendes időszakokkal sokat tehetünk mentális egészségünkért is.

Ahogy a fényszennyezés a sűrűbben lakott településeken láthatatlanná teszi a csillagos égbolt egy részét, úgy ezeken a helyeken egy állandó alapzaj is jelen van, elsősorban a közúti közlekedés miatt. Egy 2020-as felmérés szerint világszerte mintegy 22 millió embert ér olyan zajhatás, aminek egészségkárosító következményei vannak. A csend és a zaj megfelelő aránya tehát fizikai egészségünk megőrzésében is fontos.

Anyja sem érti a szavát

Egy regény részlete jutott eszembe, amikor a cikk témáján gondolkoztam, Ottlik Géza sorai:

“Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.”

Mind a munkában, mind a magánéletben az egyik legnagyobb kommunikációs feladat, hogy mikor szólaljunk meg, mikor hallgassunk. A másik nagy feladat, hogy ha megszólalunk, milyen szavakat használjunk és mennyit beszéljünk. Sajnos Medve Gábor kívánsága, hogy a világban mindenki értse még a néma gyereket is, egyelőre nem teljesült. Olykor még egymás szavainak helyes értelmezésével is gondban vagyunk. De ha tudatosabban használjuk a csendet és jól választjuk meg a szavakat, tehetünk azért, hogy az a láthatatlan összeköttetés, ami bennünket másokkal összekapcsol, a lehető legjobbat hozza ki a felekből munkahelyen és más élethelyzetekben egyaránt.

Egyensúlyi pont

Bizonyára mindenkinek megvan a “Nagyon szeretlek, de ha még egyszer…” kezdetű mondat. Általában nem mondjuk végig, de magunkban legtöbbször elég sarkos következményeket gondolunk oda, még ha csupán a fogkrémes tubus otthoni nyomkodási stratégiájáról van is szó. A Nagy Életkezelési Tanácsadókönyv azonnal ellát minket javaslatokkal, hogy a nyomkodási preferenciánkat képviseljük ugyan a helytelenül nyomkodó családtaggal szemben, de legyünk empatikusak, maradjunk kedvesek és konstruktívak. A tanács remek, magam sem mondhatnék mást, a gyakorlati kivitelezést tekintve pedig mindenki végezzen el egy gondolatkísérletet, saját magát a főszerepbe helyezve.

Különösen elgondolkodtató, ha ez a fogkrémestubus-típusú érzés a munkahelyeden merül fel, ráadásul épp a főnököddel kapcsolatban. Elméletben itt is mindenki egyetért abban a ‘nagykönyvvel’, hogy a megoldást ez esetben is a kedves, empatikus, hozzáállás lesz. Talán még konstruktivitásra is kísérletet teszünk. A mérés kedvéért itt is végezzünk egy gondolatkísérletet. A kapott eredményeket (és a nyomán toluló gondolatokat és érzelmeket) tegyük egymás mellé és máris számos érdekes következtetést vonhatunk le.

Te mit utálsz a főnöködben?

Amikor leírtam ezt a mondatot rögtön el is gondolkoztam. Lehet ilyesmit írni ezen a felületen? Hű kísérőmet, a kedves és megbízhatóan PC ChatGPT véleményét megkérdezve a következő javaslatot kaptam:

A “mit utálsz a főnöködben?” típusú téma nem ajánlott egy szakmai posztban. Az ilyen téma személyes konfliktusokat, negatív érzelmeket hozhat felszínre, és ronthatja a szakmai megítélést. Ehelyett érdemes olyan témákat választani, amelyek építő jellegűek és elősegítik a fejlődést.

No de ezek bizonyosan mind személyes konfliktusok (még ha ki sem mondjuk őket). Amiket ráadásul nagy valószínűséggel inkább negatív érzelmekkel kísérnek: csalódás, düh, elégedetlenség, elkeseredés. Megértem a GPT-t, őt nem tudom majd kihozni a sodrából, neki csak normái vannak, a ‘devianciái’ értelemszerűen hiányoznak. A tanácsa megszívlelendő, még akkor is, ha első felindultságomban legszívesebben megráznám a kis- vagy nagyfőnököt. Mert már megint a határidővel nyomaszt, miközben én akkor érzem minőséginek munkámat, ha elmélyülhetek egy témában. Vagy éppen hosszas összehasonlítás és elemzés után mégis a másikszoftvert fogjuk bevezetni, amiről nekem meggyőződésem, hogy kevésbé fogja támogatni a napi munkát. Esetleg felveszi/kirúgja azt a munkatársat, akiről nekem személyesen az övétől gyökeresen eltérő a véleményem.

A téma kimeríthetetlen, végeláthatatlan sorban tudnánk saját példákat felidézni. Mert bár igyekszünk kedves, kreatív és konstruktív munkatársként viselkedni, biztos vagyok abban, hogy mindannyian találkoztunk már olyan döntésekkel, projektekkel, csoportösszetétellel, ahol számunkra a lépéseknek csak egy része magyarázható (na jó: támasztható alá) tényekkel, adatokkal és mérésekkel. A másik része az intuíció, az egyéni meggyőződés, az érzelmek, mi több, vágyak. Ami nyomban kevésbé teszik átláthatóvá, érthetővé, egzakttá az adott választást és azonnal lekapcsolja (de legalábbis lejjebb tekeri) a kedvességünket, kreativitásunkat és konstruktivitásunkat egyenként, párban vagy egészében. Amikor egy főnök ténybeli és meggyőződésbeli választásainak mixe összetalálkozik a mi tényeinkkel, méréseinkkel, tapasztalatainkkal, amik mellett szintén ott vannak a mi elképzeléseink, sejtéseink, vágyaink. Horribile dictu egy egész csapat minden tagjának különféle érzéseivel és megközelítésével.

Életszerű

Az élő szervezetek alapműködése a visszajelzés. Biológiai értelemben a visszajelzések miatt maradunk életben. Szomjas vagy? Iszol. Leesett a vércukorszint? Eszel. Túlságosan süti a fejedet a nap? Árnyékot keresel. Elálmosodtál? Lepihensz. Elborult az ég? Előkészíted az ernyődet vagy fedett helyet keresel. A sort bárki hosszan tudná folytatni. Aki nem figyel ezekre a jelzésekre, elég gyors visszacsatolással kaphat leckét a minket folyamatos interakcióra késztető környezettől. A cirkadián ritmusunktól nem hallunk olyasmit, hogy “én nagyon szeretlek, de ha még egyszer nem alszod ki magad…“. Simán lekapcsolja ötpercenként a figyelmünket a másnap délutáni meetingen, aztán viselhetjük a következményeit.

Szóval mi is a teendő, ha az egyébként – divatosan mondva – elég jó főnökünknek szeretnénk megmondani, hogy úgy általában rendben van a napi együttműködés, de bizonyos dolgaitól rendszeresen a falra mászunk? Egy mondatos megoldás itt sincs, legalábbis én nem tudok ilyet ajánlani. Inkább egy kis közös gondolkozásra hívnék mindenkit.

Tanítsuk a saját rendszereinket

Sokat tanulhatunk azoknak a nyelvi rendszereknek a működéséből, melyeket nap mint nap mindannyian lelkesen tanítunk. Nem bánjuk, ha többször kell egy-egy megfogalmazáson finomítani. Az ötödik nem tökéletesnek tűnő válasz után is tovább promptoljuk hatodszor ugyanarra. De a hetedik prompt után sem csapjuk rá az ajtót. Nem sértegetjük. Hiszen “csak” egy gép. Szorultságunktól függően kitartóan vagy kétségbeesve próbáljuk a számára értelmezhető formában elmondani, mit szeretnénk tőle.

Tudunk ugyanilyen lelkesen, többször is igazítva, pontosítva, gondolatainkat számára értelmezhető formában elmondva megbeszélni valamit a kollégánkkal? Vezetőnkkel? Partnerünkkel? Őszintén, de nem bántóan? Kitartóan visszajelezni mindaddig, amíg konszenzusra nem jutunk? Mindezt esetleg érzelmeink összes kavargásában megtéve? Tudatosítva, hogy munkakapcsolataink viszont kifejezetten nem gépek, hanem emberek, ennek minden áldásával és átkával? Ez semmiképpen nem tűnik könnyű feladatnak.

A visszajelzés kulcsfontosságú nem csak az életbenmaradáshoz, de a munkahelyi fejlődés szempontjából is, hiszen segít az egyéneknek és csapatoknak felismerni erősségeiket (lásd: “pozitív megerősítés”) és fejlesztendő területeiket (lásd: “építő kritika”). Ha nagyon pontos vagyok, én nem is a visszajelzés szót szeretem, hanem az “oda-vissza jelzés“-t. Még ha ilyen szó nincs is. Mert a legfontosabb mégis az, hogy a jelzések egymást kiegészítve, egymásra adekvátan reagálva vigyék előre az adott helyzetet egy olyan nyugvópont felé, ami bizonyos szempontból egy egyensúlyi helyzet. Ahol mindenki megfelelően tud működni és a legjobb hatékonysággal dolgozni mindaddig, míg ki nem billen és akkor újra meg lehet keresni a következő egyensúlyi pontot.

A visszajelzés ugyanilyen kulcsfontosságú a munkahelyi jóllét szempontjából. Tanuljunk a természettől! Igyekezzünk azonnal és adekvátan (tehát a fogadó számára érthetően és megfelelő súllyal) jelezni, ha valamivel nem értünk egyet. Ne feledjük, hogy akkor is jelezzünk, ha valami tetszik, jónak, értékesnek gondoljuk. A konstruktív visszajelzés előmozdítja a folyamatos tanulást, segíti a fejlődést, ösztönzi a velünk dolgozókat munkájuk finomhangolására. A pozitív visszajelzéssel pedig – remélhetőleg – ténylegesen pozitív hatást kelthetünk. Azért arra mindenképp ügyeljünk, hogy ne azzal kezdjük: “szerintem nagyon jó, amit csináltál, de…”


#szakmaiszerda #GSExclusive

Júniusi témakörünk a vezetőkkel történő kommunikáció lehetőségeinek, buktatóinak boncolgatása. A #Millásreggeli e havi #HRpercek rovatában Deák Andrea, a #Greensearch ügyvezetője beszélgetett arról, hogyan kommunikáljunk hatékonyan a főnökünkkel…vagy bárkivel. A műsor visszahallgatható a Millás oldalán is. A témához szorosan (vagy lazán) kapcsolódó egyéni kérdésekről a #GSExclusive szerdai alkalmain szívesen beszélgetünk a hallgatókkal és az érdeklődőkkel.


A gépekkel beszélgetés szépségeiről pedig Lackfi János tollából olvastam egy elgondolkodtató írást a héten.